Nyugodj békében,Bence!

Még mindig annyira nehéz felfogni, hogy ez történt.
Tegnap,amikor megtudtuk a hírt, éppen kosármeccsen voltunk. Élveztük a szurkolást,habár aláztak minket rendesen.
Amikor az összetépkedett újságpapírokat dobáltuk, eszembe jutott, hogy más a sikeres vizsgáját maximum egy berúgással ünnepli. Én meg így.
Nos. Ez volt az utolsó emlékem a meccsről. Aztán hirtelen csend lett. Nem kezdtek el egyetlen dalt sem. Mi ott hátul értetlenkedtünk,hogy most mi van?!
Aztán mondták,hogy megtörtént.. Először el sem akartam hinni. Hogy ez csak valami rossz vicc. Lehetetlen a dolog.
Egyre több helyről jött aztán a megerősítés. A fiúk csendben magukbaroskadva álltak, némelyiknek könnyes lett a szeme, volt olyan is, aki zokogott. Szó szerint.
Részemről a csendes megrökönyödés volt az első fázis. Aztán eszembe jutottál. Amikor először láttalak, 11 éves voltál. Aztán amikor először beálltál védeni. Pécs meccs volt azt hiszem. Kifogtad a szemüket is. Már fogták a fejüket,hogy ilyen nincs :-)
Mosolyogtató emlékek
Aztán eszembe jutott,amikor kiderült,hogy beteg vagy. Én már hamarabb tudtam,mint ahogy a média lehozta.
Imádkoztunk érted, vért kértünk-adtunk (aki tudott)
Mindent megtettünk.
Aztán kis javulás, visszaesés,és most ez.
Hihetetlen még mindig. Elvesztettünk valamit. Mi is,akik alig ismertünk,hát még az,aki napi kapcsolatban volt veled.
Őszintén kitartást kívánok Nekik. Neked pedig békességet, és örök emlékét kívánok