Tegnap végre megtörtént az, amire 22 éve vár minden kosárlabda szerető ember Miskolcon! Azt hiszem, azoknak a szívét is megdobogtatta a tegnapi nap, akik "csak" a Diósgyőrt szeretik, nem pedig a kosarat.
Harcos meccsen sikerült legyőznünk a Sopront, akik nagyjából olyan riválisok, mint a fociban a fradi. Emlékszem, előző szezonban nem nagyon ment ellenük a játék, persze emlékeim (és a szóbeszéd) szerint volt egy "kis" segítségük is... Lényegtelen, már a múlt.
3 csodálatos nap vezetett el eddig, a többi sikeres meccsen kívül.
A szerdai, első napot sajnos ki kellett hagynom, de azt hittem, hogy inkább majd a nemzetközi szereplésre koncentrálnak a lányok, és ezt hagyják elmenni. Aztán mikor láttam, hogy mekkora pontkülönbséggel verték el a ZTE csapatát, leesett az állam, és egyből sürgős bérlet kutatásba kezdtem. Tudtam, hogy mindkét nap kint kell lennünk, segíteni nekik, hiszen ők nem adják fel! Nekünk sem szabad! Csütörtökön kb. meccs előtt 1 órával sikerült megérkeznem Miskolcra, ahol már lázban égtek az emberek: sok Diósgyőr sálas, pirosba öltözött szurkolót láttam. Megdobbant a szívem, mint ilyenkor általában. Találkoztam az ultra csoport tagjaival, akik mondták, hogy mindenképp igyekezzek vissza, mert mindenkire, még rám is óriási szükség van!
Plusz motiváció nekem is.
Második napon is óriási hangulat volt végig. Az első könnycseppek akkor szöktek a szemembe, mikor láttam, hogy a csarnok egy emberként énekeli, hogy "Érted élek én.." Sok reménytől csillogó, szerelmes szempár, mind ugyanabban hisz, mind ugyanazért imádkozik, egy óriási egység az egész, és egy óriási szeretetfelhő vette körül az egész Népkertet! Szerintem őrült megható pillanat volt!
A győzelem után a szokásos ünneplés, a lányok megköszönték a szurkolást, mi meg megköszöntük a győzelmet!
Gondolom ez is közrejátszott abban, ahogy tegnap harcoltak, ahogy a legnagyobb rivális ellen harcias tigrisként küzdöttek.
Egész nap extázisban voltam, reggeltől csak az estét vártam, hogy menjünk már meccsre! Nagyon nagyon régen éreztem ilyet! Már 5 körül csak sálas embereket láttam a városban, Reményekkel teli sálas embereket!
Valamivel több ember előtt (szerintem volt teltház) zajlott a meccs. Az elején volt némi hangulatkeltés, de több ezer feltüzelt miskolcinak nem nagyon kellett kelteni a hangulatát. Imádtam, hogy már a döntő elején egy egész csarnokos szurkolás is létrejött, tiszta libabőr voltam már akkor. Mindenki teli torokból szurkolt, a lányok pedig 2000%-ot adtak bele. Persze, hibák így is voltak, de csak az nem hibázik ,aki nem csinál semmit, és szerencsére egy percig sem volt veszélyben a győzelmünk!
Voltak azért olyan kijelentések, hogy ne kiabáljuk el félidőben a győzelmet, mert igaz, hogy 12 ponttal vezettünk, de ha azt nézzük pillanatok alatt ledolgozható lett volna a hátrány. Szerencsére nem volt.
Meccs előtt eldöntöttem, hogy nem fogok sírni, akármi lesz a vége. Na, ez akkor már megdőlt, mikor az utolsó negyedben Kicsi odajött hozzánk, és még nagyobb szívet, lelket vitt a szektorba! Aztán láttam a kemény ultra fiúkat, hogy másfél perccel a vége előtt nedvesedik a szemük, és hogy a büntetőknél az a feszült csend eluralkodik az egész csarnokon, aztán egy emberként ugrik fel mindenki, majd zeng a "Hajrá Diósgyőr!", hogy még Majláthon is hallják!
A végső dudaszó pillanatában pedig ismeretlenek, ismerősök, örömtől könnyes szemmel borultak egymás nyakába, és boldog volt mindenki! Aki nem, az csak azért nem, mert vagy soproni volt, vagy még nem fogta fel, hogy mi történt: 22 év után kupagyőztesek lettünk!
Remélem, kicsit át tudtam adni mindenkinek a tegnapi érzéseket, és azt, hogy mennyire boldog vagyok még most is, és hogy akkor éreztem ilyen szurkolást utoljára, mikor a Puskás Stadionban játszottunk MK-döntőt!
U.i.: illene a városnak rendezni valami kis hacacárét a lányok kupagyőzelmének tiszteletére!
