2016. március 6., vasárnap

FTC-DVTK (2-2)- Egy csodahétvége lezárása

Emberek!
Túl vagyunk talán a legnehezebb fordulón is. Úgy gondolom, hogy egy tökéletes sporthétvége méltó lezárása volt ez a meccs.

Habár nem övezte akkora érdeklődés ezt a túrát, mint amekkora megszokott egy fradimeccs előtt, mégis szép számmal ellátogattak szurkolótársaink a Groupama Arénába.
Jómagam nem tartottam velük, amit így utólag mélységesen bánok, é8s nem az eredmény miatt, hanem mert az idegenbeli túrák jó társaság mellett mindig jók!

Azt láthattuk, hogy a nemzet csapatának, a bajnokesélyes fradinak (chö, még a szövegszerkesztő is elvárja, hogy nagy betűvel írjam...) nem megy úgy ez a tavasz, ahogy az ősz ment, mégis nagyon féltem ettől a meccstől, mert az utóbbi évek tapasztalatai alapján valahogy mindig ellenünk sikerül felszívniuk magukat, és porig alázni szeretett Csapatomat!

Meg kell hagyni, szépen álltuk  a sarat! Egy tetszetős első félidő után jött egy kevésbé hajtós második, aminek meg is lett sajnos az eredménye. Nagyon beálltunk védekezni, a másik térfélen alig voltunk szerintem 10 percet összesen. Azonban mindannyiunk Somája első érintéséből az utolsó pillanatokban egyenlített! Csodacsere! Még a végén jött egy lesgól is, amivel megnyerhettük volna az egész meccset, de sajnos tényleg les volt :(

Azt hiszem, nem véletlen, hogy 4 Diósgyőri is a forduló válogatottjába került, és Sanyi bá' pedig a forduló edzője lett! Imádtam Bogesz bombagólját, Tamás Böde-földhözb.szását, Rados védéseit (most fényévekkel jobb volt, mint a Haladás ellen), és mindent, ami ezzel a meccsel járt!

Annyira büszke vagyok Mindenkire, hogy az hihetetlen: a Csapatra, (az előrelépés megkérdőjelezhetetlen) Egervári Sándorra, mert az én bizalmamat elnyerte, és a Szurkolókra, mert megint megmutatták, hogy mi vagyunk a legnagyobbak, akik egy döntetlennek is úgy tudnak örülni, mint egy győzelemnek!

Köszönöm nektek!

2016. március 5., szombat

KUPAGYŐZTES

Tegnap végre megtörtént az, amire 22 éve vár minden kosárlabda szerető ember Miskolcon! Azt hiszem, azoknak a szívét is megdobogtatta a tegnapi nap, akik "csak" a Diósgyőrt szeretik, nem pedig a kosarat.
Harcos meccsen sikerült legyőznünk a Sopront, akik nagyjából olyan riválisok, mint a fociban a fradi. Emlékszem, előző szezonban nem nagyon ment ellenük a játék, persze emlékeim (és a szóbeszéd) szerint volt egy "kis" segítségük is... Lényegtelen, már a múlt.

3 csodálatos nap vezetett el eddig, a többi sikeres meccsen kívül.
A szerdai, első napot sajnos ki kellett hagynom, de azt hittem, hogy inkább majd a nemzetközi szereplésre koncentrálnak a lányok, és ezt hagyják elmenni. Aztán mikor láttam, hogy mekkora pontkülönbséggel verték el a ZTE csapatát, leesett az állam, és egyből sürgős bérlet kutatásba kezdtem. Tudtam, hogy mindkét nap kint kell lennünk, segíteni nekik, hiszen ők nem adják fel! Nekünk sem szabad! Csütörtökön kb. meccs előtt 1 órával sikerült megérkeznem Miskolcra, ahol már lázban égtek az emberek: sok Diósgyőr sálas, pirosba öltözött szurkolót láttam. Megdobbant a szívem, mint ilyenkor általában. Találkoztam az ultra csoport tagjaival, akik mondták, hogy mindenképp igyekezzek vissza, mert mindenkire, még rám is óriási szükség van!
Plusz motiváció nekem is.

Második napon is óriási hangulat volt végig. Az első könnycseppek akkor szöktek a szemembe, mikor láttam, hogy a csarnok egy emberként énekeli, hogy "Érted élek én.." Sok reménytől csillogó, szerelmes szempár, mind ugyanabban hisz, mind ugyanazért imádkozik, egy óriási egység az egész, és egy óriási szeretetfelhő vette körül az egész Népkertet! Szerintem őrült megható pillanat volt!

A győzelem után a szokásos ünneplés, a lányok megköszönték a szurkolást, mi meg megköszöntük a győzelmet!

Gondolom ez is közrejátszott abban, ahogy tegnap harcoltak, ahogy a legnagyobb rivális ellen harcias tigrisként küzdöttek.

Egész nap extázisban voltam, reggeltől csak az estét vártam, hogy menjünk már meccsre! Nagyon nagyon régen éreztem ilyet! Már 5 körül csak sálas embereket láttam a városban, Reményekkel teli sálas embereket!

 Valamivel több ember előtt (szerintem volt teltház) zajlott a meccs. Az elején volt némi hangulatkeltés, de több ezer feltüzelt miskolcinak nem nagyon kellett kelteni a hangulatát. Imádtam, hogy már a döntő elején egy egész csarnokos szurkolás is létrejött, tiszta libabőr voltam már akkor. Mindenki teli torokból szurkolt, a lányok pedig 2000%-ot adtak bele. Persze, hibák így is voltak, de csak az nem hibázik ,aki nem csinál semmit, és szerencsére egy percig sem volt veszélyben a győzelmünk!
Voltak azért olyan kijelentések, hogy ne kiabáljuk el félidőben a győzelmet, mert igaz, hogy 12 ponttal vezettünk, de ha azt nézzük pillanatok alatt ledolgozható lett volna a hátrány. Szerencsére nem volt.

Meccs előtt eldöntöttem, hogy nem fogok sírni, akármi lesz a vége. Na, ez akkor már megdőlt, mikor az utolsó negyedben Kicsi odajött hozzánk, és még nagyobb szívet, lelket vitt a szektorba! Aztán láttam a kemény ultra fiúkat, hogy másfél perccel a vége előtt nedvesedik a szemük, és hogy a büntetőknél az a feszült csend eluralkodik az egész csarnokon, aztán egy emberként ugrik fel mindenki, majd zeng a "Hajrá Diósgyőr!", hogy még Majláthon is hallják!
A végső dudaszó pillanatában pedig ismeretlenek, ismerősök, örömtől könnyes szemmel borultak egymás nyakába, és boldog volt mindenki! Aki nem, az csak azért nem, mert vagy soproni volt, vagy még nem fogta fel, hogy mi történt: 22 év után kupagyőztesek lettünk!


Remélem, kicsit át tudtam adni mindenkinek a tegnapi érzéseket, és azt, hogy mennyire boldog vagyok még most is, és hogy akkor éreztem ilyen szurkolást utoljára, mikor a Puskás Stadionban játszottunk MK-döntőt!

U.i.: illene a városnak rendezni valami kis hacacárét a lányok kupagyőzelmének tiszteletére!

2016. február 20., szombat

DVTK-Honvéd (2-1) Amikor egy győzelem a legnagyobb szarból is ki tud húzni

Üdvözlök Mindenkit, remélem, örültök, hogy hosszú kihagyás után visszatértem

Muszáj egy kicsit, hogy egálba hozzam a blogot az eddig történtekkel, ezért említem meg, hogy 
* mindannyiunk kedvenc Bazsija már a múlté (KiazaBazsi?)
*Jött a törökverő Egervári Sándor (meg a nyócegy... de szerintem maradjon csak törökverő)
* Visszatért hozzánk Ákos (ezúton is üdvözöllek itthon Kedves)
* Lemondott mindannyiunk szíve csücske, Árkipapa (hála annak a magasságos Istennek)
Lemondott, bár érdemi munkát nem végzett, csak rombolt. Remélem, a fradiba megy ezután folytatni a hozzáértő munkáját :) 
Na jó, ilyet azért még a ződeknek sem kívánnék szívesen.

* Lejátszottuk a 20. fordulót, amit nem láttam, de azt hiszem, nem is nagy baj, mert úgyis csak felidegesítettem volna magam rajta vagy 35x

*és lejátszottuk a 21. fordulót itthon a kukásmezes Honvéd ellen.
Tiszta szívvel kell bevalljam, hogy meccs előtt fél órával még úgy volt, hogy nem megyek ki. Aztán mégis sikerült úgy hangolniuk a környezeti tényezőknek, hogy kivonszoltam a kicsi popómat, megvettem a jegyecskémet, törzshelyemre, az Y-ba. (természetesen ügyességemnek köszönhetően az első 5 percben bele is ejtettem egy pocsolya kellős közepére a papírdarabot) aztán sikerült bejutni a Szentélybe: "ITTHON VAGYOK" ez az érzés fogott el a sok ismerős arc, barát láttán, jó volt érezni, hogy "Igen, itt a helyem, ide tartozom"
Aztán felcsendült kedvenc indulóm, és ugyanaz a boldogsággal vegyített izgalom járta át egész testemet, mint eddig bármelyik meccsen, ami miatt mindig ott vagyok. (Persze a Bazsi-korszak ez alól erős kivétel volt)
Az elemzést megint meghagyom a sportoldalaknak, mivel az eufória hatására kevés dolgot tudok felidézni, csak azokat tudom megerősíteni, amiket már előttem leírtak páran: Patriknak gyakrabban kellene így játszania, mint most, és akkor nem csak álom lenne az, hogy kijusson Franciaországba!
Rados megint fantasztikusat védett, nem hiába skandáltuk sokat a nevét. 
Annyira boldog voltam, hogy egy győztes meccsre sikerült kimennem, és annyira örülök, hogy visszatértem oda, ahová való vagyok, ahol otthon érzem magam.
Köszönöm ezt az élményt, Diósgyőr! Köszönöm, hogy vagy nekem!