2014. január 21., kedd

megemlékezés.

2014.01.17. 18:15
állok a villamosmegállóban. már az utcánkban összefutottam Diósgyőr-sálas emberkékkel, gondolom, oda mennek, ahová én is. Villamos nyilván most ment el az orrom előtt, no nem baj: legalább látom a sok sok autót, amint sálas emberkék mennek a stadion felé.

18.45.
leszálltunk a villamosról. A villamoson találkoztam egy volt évfolyamtársammal, kérdeztem tőle, h 'te is oda jössz, ahová én?!' felesleges volt többet mondanom, mindenki tudta, hogy az emberek nagy része hová megy, és miért fátyolos a tekintetünk.. Neki más dolga volt. Nyilván van, akinek nem ez volt akkor a legfontosabb esemény.. nem lehet hibáztatni őket :)
Szóval leszálltunk. Mintha csak egy esti meccs lenne, annyi ember volt kint. Mindenkin sál, de a kezekben most nem sör volt, hanem egy-egy mécses, virág, valaki még szalagot is hozott.
Nem égtek a reflektorok, viszonylag sötét is volt. Esélytelennek látta az ember, hogy ismerősökkel találkozzon, mégis egyik ismerős arc tűnt fel a másik után. Esélytelennek tűnt az is, hogy a kialakított kis 'szentélybe' bejusson, mégis megpróbáltam.

19.00
Amikor megpróbáltam bemenni, már nem voltam egyedül. olyanokkal találkoztam össze, akik előző este a privát megemlékezésünkön is ott voltak. Úgyhogy ismertük egymás lelkivilágát, hogy ki hogyan viszonyul a dolgokhoz. Beszélgettünk, de csak úgy halkan, hiszen mindenki csendben volt, senki nem kiabált. Szinte tapintani lehetett a csendet. Csak egy-egy szipogás zavarta meg a meghittséget. Ez pedig hozzátartozott. Na meg voltak vicces kedvükben egyesek, amikor egy tűt nem lehetett leejteni, akkora tömeg volt.
Voltak, akik úgy próbáltak meg bejutni, hogy előre meggyújtották a gyertyát, hátha a tűz miatt majd elsőbbséget kap. Ez mondjuk szerintem nyomorult egy felfogás... Végre bejutottunk. Pont akkor, amikor 19.13-kor felkapcsolták a reflektorokat. Ha addig nem érzékenyült el az ember, amikor meglátta a sok mécsest, virágot, a képet, a kaput, a családtagokat, és a csapattagokat (mindenkinek piros, duzzadt szem), na akkor mindenképpen könny szökött a szemekbe. személy szerint 3 mécsest vittem: egyet magam miatt, egyet azok miatt, akik nem tudtak ott lenni, de szerettek volna, és egyet a családom nevében, akik szintén nem tudtak ott lenni.

21.00.
most értem haza..
kifelé már könnyebb volt a jövet, igazából 2 perc nem volt, amíg a kijövetel tartott.
Nem is tudom, miért nem jöttem el akkor, amikor kiértünk sok más emberhez hasonlóan.
Innen is jött ismerős, onnan is jött ismerős. Eszméletlenül sokan voltak kint.
Aztán olyan háromnegyed 8 felé már oszladozni kezdett a tömeg. Még akkor bementem megint. Még akkor is nagyon sokan voltak, de már csak egy sorban álltak a megemlékezők. voltak, akik csak álltak tiszteletadóan, maguk előtt összekulcsolt kézzel, voltak, akik még egy gyertya meggyújtásával szenvedtek, voltak, akik sálakat tettek le a kapu elé.
Olyanok is voltak, akik a családtagokhoz mentek részvétet nyilvánítani. Én csak álltam, és néztem magam elé. Valahogy annyira megnyugodtam, amikor a mécseseket, és a képet néztem. Nem is akartam elmenni onnan. Aztán megláttam Szandiékat, odamentem hozzájuk, együtt álltunk ott. Szipogtunk.
Láttunk egy lányt, aki valósággal zokogott. annyira megrendítő volt látni.
Ám az este legmeghatóbb pillanata az volt, amikor Bence testvére megsimogatta a kapufát, majd egy puszit adott 2 ujjára, és megsimogatta a képet. Még most, 5 nap távlatával leírva is annyira megható a dolog..
Aztán szép lassan mindenki elment.
Még beszéltünk Bence anyukájával, elmondott dolgokat, amiket nem írhatok le. Majd eljöttünk.


2 órát voltam odakint. De nem bánom. Azt sem, hogy szétfagytam, bár ezt már csak itthon éreztem.
olyan légkör volt ott, hogy az leírhatatlan. Tapintani lehetett a szeretetet. Azt, amit egy 20 éves fiú halála idézett elő. Érdemes volt élnie ennek a Fiúnak, bár élhetett volna még vagy 60-70-80 évet.

2014. január 17., péntek

Nyugodj békében,Bence!

Még mindig annyira nehéz felfogni, hogy ez történt.
Tegnap,amikor megtudtuk a hírt, éppen kosármeccsen voltunk. Élveztük a szurkolást,habár aláztak minket rendesen.
Amikor az összetépkedett újságpapírokat dobáltuk, eszembe jutott, hogy más a sikeres vizsgáját maximum egy berúgással ünnepli. Én meg így.
Nos. Ez volt az utolsó emlékem a meccsről. Aztán hirtelen csend lett. Nem kezdtek el egyetlen dalt sem. Mi ott hátul értetlenkedtünk,hogy most mi van?!
Aztán mondták,hogy megtörtént.. Először el sem akartam hinni. Hogy ez csak valami rossz vicc. Lehetetlen a dolog.
Egyre több helyről jött aztán a megerősítés. A fiúk csendben magukbaroskadva álltak, némelyiknek könnyes lett a szeme, volt olyan is, aki zokogott. Szó szerint.
Részemről a csendes megrökönyödés volt az első fázis. Aztán eszembe jutottál. Amikor először láttalak, 11 éves voltál. Aztán amikor először beálltál védeni. Pécs meccs volt azt hiszem. Kifogtad a szemüket is. Már fogták a fejüket,hogy ilyen nincs :-)
Mosolyogtató emlékek
Aztán eszembe jutott,amikor kiderült,hogy beteg vagy. Én már hamarabb tudtam,mint ahogy a média lehozta.
Imádkoztunk érted, vért kértünk-adtunk (aki tudott)
Mindent megtettünk.
Aztán kis javulás, visszaesés,és most ez.
Hihetetlen még mindig. Elvesztettünk valamit. Mi is,akik alig ismertünk,hát még az,aki napi kapcsolatban volt veled.
Őszintén kitartást kívánok Nekik. Neked pedig békességet, és örök emlékét kívánok